„Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan kelet.”
Az alábbi fogalmazásom témája a fenti Ady idézet, ugyanis fontosnak tartom, hogy állást foglaljak az ezáltal felvetődő kérdésekben.
Először is egy idézettel kezdenék bele a témakör fejtegetésébe:
„Megfogyva bár, de törve nem,
Él nemzet e hazán.”
A Szózat részlet mintegy nyolcvan évvel Ady verse előtt megfogalmazta, amit egy nemzet imájának meg kell; ide születtünk, itt láttuk meg a napvilágot. Nem véletlenül. A munkának sem csak a gyümölcsét élvezzük. Ha valamire szükségünk van, tennünk kell érte. Hasonlóképpen, a haza segít rajtunk, ám nekünk is felelnünk kell, ha halljuk hívó szavát, ki-ki lelkiismerete szerint.
Ady nyugatról pontosan olyan magatartási formát követ, mint annak előtte a szabadságharc bukását látva Kossuth Lajos. Külföldön járva természetes, hogy felfigyelünk a látogatott ország pozitív értékeire, hiszen minden nemzetnek megvan a maga szépsége. Ám attól még nem felejthetjük el, mivel tartozunk szülőföldünknek, és nem tagadhatjuk meg származásunkat. Kossuth is könnyen szólított a kiegyezés elutasítására, és egy újabb szabadságharc elindítására. Tetteinek nem vállalván következményeit (mely egyébként bizonyára halál lett volna) emigrált, és egyszer sem próbálta, hogy a császár amnesztiát hirdetve megkegyelmezzen, és hazatérhessen. Jó példa még Horthy Miklós, kit a nürnbergi koncepciós perek folyamán tanúként hallgattak ki, tehát a népbíróság sem büntet(het)te volna meg, ám a kormányzó úr jobbnak látta Portugáliában… Ellenpéldának II. Rákóczi Ferenc, aki haláláig sikertelenül kérvényezte hazatérését 1711 után.
Az ember és a haza kapcsolata számomra olyan, mint levélnek a fa gyökere. A fotoszintézis miatt pótolhatatlan a levelek szerepe, ám mivel rengeteg levél van még a fán, ennek okán pótolható egy-egy levél elvesztése. Amennyiben a viszont a fa gyökerét veszti, én, és többi levél hamarosan száradásnak indulunk (hacsak nem fűzfa levél vagyok…), más gyökér nem tud segíteni.
Végezetül soraimat legszebb ódánk utolsó versszakaival zárom:
„Légy híve rendületlenűl
Hazádnak, oh magyar:
Ez éltetőd, s ha elbukál,
Hantjával ez takar.
A nagy világon e kívűl
Nincsen számodra hely;
Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”